Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fiatal galambok versenyeztetese 1 resz

 

 

Fiatal galambok sikeres versenyeztetése (I. rész)

 

A galambászokkal folytatott beszélgetéseim egyik állandó témája, hogy hogyan, miképpen lehetséges az, hogy néhányan közülünk képesek elsöprõ fölénnyel nyerni? Mi lehet a titkuk?

Az eredmények láttán sokan összevonják a szemöldöküket, és a sötétben tapogatózva még azzal is megvádolják versenyzõ társaikat, hogy drogokat adnak a galambjaiknak.

Ez különösen a fiatalok versenyeire érvényes, mivel itt még inkább szembe ötlõ tud lenni a különbség. Néha olyan nagy, hogy még egy gyermek számára is világos, hogy itt már nem pusztán a galambok minõségbeli különbsége a vízválasztó…

Manapság a fiatal galambok röptetésekor, már egyáltalán nem az a kérdés, hogy melyik közülük a legjobb galamb, hanem, hogy ki a legjobb galambász? Azok az idõk, amikor még egy átlagos galambász számára is termett babér a fiatal galambok versenyén, már régen elmúltak. Néhányan (specialistáknak is mondják õket), tökélyre fejlesztették ezt a mûvészetet. Ezek a „specialisták” azok, akik eljátszották a darabot, miközben a többi versenyzõ, mondhatni, csak megfigyelõként vettek részt rajta.

És sajnos a galambsport „tragédiája” éppen az, hogy az átlagos galambászok és a bajnokok nem létezhetnek egymás nélkül!

 

 

Egy kis segítség

 

Mivel még mindig nagyon sok galambász tesz fel olyan kérdéseket, ami egy bajnok számára természetes, ezért a mi felelõsségünk az, hogy ne hagyjuk ezeket a kérdéseket megválaszolatlanul! Ezért döntöttünk úgy, hogy egy cikksorozatot indítunk útnak, és bemutatjuk a fiatal galambok versenyeztetésével kapcsolatos tudnivalókat. Elkezdjük a néhány hetes galamboktól és szeretném azzal a témával befejezni, ami igen sok galambászt foglalkoztat: a gyógyszerezéssel.

Ezt a sorozatot, elsõsorban azoknak a galambászoknak írtam, akiknek szükségük van egy kis támogatásra és segítségre, de természetesen, valószínûleg nem tudunk majd kész válaszokkal szolgálni valamennyi kérdésükre!

Minden galambnak megvan a saját egyénisége, karaktere ugyanúgy, mint az embereknél. És ezen kívül nincs semmi más olyan dolog, mint pl.: az „ideális rendszer” vagy a „nagy tikok”. Bárki, aki azt hiszi magáról, hogy neki van igaza, vagy hogy egyedül õ tudja, hogyan lehet megnyerni a versenyeket, jó nagyot csalódhat, mikor szembetalálkozik a valósággal. Mert a valóság pontosan azt mutatja, hogy nagyon is valóságos a különbség az úgynevezett „specialisták” és a többi galambász között. Mindenkinek sajátos a módszere, de ez nem feltétlenül jelenti ugyanazt a jó módszert. Mivel a fiatalok versenyén elért eredményeimrõl azt mondták, hogy a legjobb Hollandiában és Belgiumban, ezért valószínûleg jó a módszerem, bár nem az egyedüli jó. Na nézzük akkor.

 

Nem repülõk

 

Az egészséges 10 hetes fiatalok maguktól is elkezdenek repülni, legalább napi egy órát. Jó étvágyuk lesz tõle, fejleszti az izmokat, a tüdõt és egyéb szerveket. De mégis, felénk minden évben lehet hallani a következõ történetet: miután a fiatalok már néhány hete lelkesen próbálgatták szárnyaikat, egyszer csak abbahagyják és egy centit sem repülnek tovább. Akkor, a galambászok egy része rögtön izgulni kezd: csak nem annyira lusta madarakat sikerült tenyésztenem, melyek egy fikarcnyi helyezést sem lesznek képesek majd repülni?

Természetesen ennek nem kell feltétlenül így lennie.

Elõször is, a normális körülményekrõl beszéltünk: a fiatalok ilyenkor kezdenek el vedleni és a vedlésben lévõ galambok pedig nem szívesen repülnek.

Egyértelmûen látszik, hogy a vedlés beindulásakor a galambok nem akarják elhagyni a dúcot. De persze lehet más oka is, hogy abbahagyják a tréningezést: még pedig, hogy betegek. Honnan lehet tudni azt, hogy a galambok akkor most végül is miért nem repülnek?

A fiataloknál ezt nehezebb eldönteni. Ha jó az étvágyuk, a székletük is rendben van, és a torkuk is tiszta, akkor nincs miért aggódnunk. Ilyenkor csak a vedlésre lehet gyanakodni.

De ha nem is repülnek, és ugyanakkor gyengének néznek ki, nem esznek rendesen, és alig emésztik meg a takarmányt, akkor bizony lehet arra gondolni, hogy betegek, és akkor már valóban gond van.

 

Diagnózis

 

Tehát nem is annyira nehéz felállítani a diagnózist. Elsõsorban a széklet az, ami a mérvadó. Minél fehérebb, annál jobb. Minél zöldebb, annál nagyobb az ok az aggodalomra. Amikor nyálkás a széklet, csomós és odaragad a spaklihoz, tetejébe még a torok is piros, akkor ez már nagy gondot jelent. Egy kezelés Ronidazol-lal és Altabactin-nel, egy hét alatt megoldja a problémát. Az Altabactine hatóanyagai a chloramphenicol és a furaltodone.

Ettõl összeszedik magukat a madarak, újból elkezdenek enni, javulnak a székletek, és újból megjön a röpülési kedvük. Élénken figyelnek majd rád és kérik a fürdõ vizüket… A beteg galambok nem figyelnek, és soha nem fürdenek. SOHA!

 

Rossz szerencse

 

A galamb életének elsõ néhány hónapját ki kell használnunk arra, hogy megtanítsuk neki a helyes viselkedést. Úgy kell viselkedniük, ahogyan ezt a tenyésztõjük elvárja. A kisgalambok pontosan olyanok, mint a gyerekek. Mindenki, aki nevelt már gyermeket tudja, hogy a jó szokások megalapozása gyermekkorban kezdõdik. Azok a gyerekek, akik nem találkoztak bizonyos elvárásokkal kora gyermekkorukban, nagyon nehezen alkalmazkodnak majd késõbb.

A versenyszezon kezdetén gyakran lehet hallani, ahogyan a galambászok morognak. „Idõben érkeztek a galambok, de nem akartak bemenni a dúcba. Miért történik ez mindig éppen velem? Másoknak miért ülnek be rögtön a galambjaik?” Természetesen ritkák az olyan galambok, melyek egyenest berepülnének a dúcba. És természetesen a morgósok sem panaszkodhatnak folyton a rossz szerencséjükre! Van ugyan néhány olyan galamb, mely természetébõl fakadóan nagyon rosszul ül be a dúcba a versenyek során, de ezek száma elenyészõ. A panaszkodó tenyésztõk maguk tették a galambjaikat ilyen rossz beülõkké!

 

Könnyû meglátni

 

„A fiatal galamb specialista” - ahogyan Európában nevezik õket - könnyen megismerszik, amikor a galambjai között van. A galambok ismerik a gazdájukat, és õ is ismeri a madarait. De ha valakinek alig-alig sikerül megfognia a galambjait, mert azok, amikor meglátják inkább kirepülnek a dúcból olyan pánikba esnek,  akkor biztosak lehetünk abban, hogy ez a galambász rosszul bánik  a fiatalokkal.

Hogyan is lehetne elvárni a galamboktól, hogy villámgyorsan beüljenek a dúcba és szeressék is a helyüket, ha már abban a pillanatban, amikor belép a „fõnök” a frász üt ki rajtuk?! Úgy a galambot, mint a tenyésztõt egyaránt lehet ezért sajnálni, amikor látszik, hogy micsoda nagy összevisszaság van közöttük. Az ilyen galambász a szárnyainál vagy a lábánál fogva kell elkapnia a galambot, aki mindenáron menekülni akar.

 

 

A tollak repkedése pedig valóban, látványosan is bizonyítja az ilyen ember nemtörõdömségét. Igen optimistának kell lennünk akkor, ha azt várjuk ezektõl a galamboktól, hogy szélsebesen repüljenek haza és azonnal beugorjanak a dúcba.

 

Õrült

 

Néha tényleg nagyon szomorú azt látni, hogy egy normális embernek tûnõ galambász mennyire ki tud jönni a sodrából, mennyire megváltozik, ha a galamb nem ugrik be a verseny során. Rohangál fel-le és bizony izzad a homloka is. „Gyerünk-gyerünk”-  könyörög és amikor végre a galamb hajlandó a tetõre repülni,  akkor meg egy csomó magot szór feléje türelmetlenségében.

Az eredmény - csak még több elvesztegetett idõ. És eközben, ha még más galambok is megérkeznek, akkor meg végképp nem értik, hogy mi történik. Úgy gondolhatják: „Miért viselkedik úgy, mint egy õrült?” „Miért rázza, mint egy idióta a konzerves dobozt és még homokot és köveket is dobál?”

Szegény galambok, vagy még inkább szegény tenyésztõ.

A dúcnak, az állománynak és a tenyésztõnek egy, egységet kell alkotniuk! A galamb számára a tenyésztõnek olyan ismerõsnek kell lennie, mint az ülõkéjének. Ugyanúgy, mint a többi állat, a galamb is hozzászokik a környezetéhez. De ha rosszul érzik magukat, akkor esetleg azt hihetik, hogy nem is látják õket szívesen azon a helyen, és ennek bizony megvannak a következményei.

 

Tanács

 

A tanulság világos! Soha ne kergesd a galambokat semmilyen körülmények között sem! Mindig legyél önmagad, sõt, ha lehet, próbáld meg mindig ugyanazt a ruhát viselni!

Amikor elviselhetetlen vagyok, vagy éppen sietek valahová, mindig távol maradok a dúcomtól, mert ismerem magam! Ha ilyenkor megpróbálnám elkapni a galambot, lehet, hogy elveszíteném a türelmemet, ha elsõre nem sikerülne. És én soha, semmilyen körülmények között nem akarok csalódást okozni a galambjaimnak!

Tehát ahhoz, hogy valaki sikereket érjen el a fiatal galambokkal, sokkal több kell, mint egy jó dúc, vagy éppen a jó galambok. Azzal is tisztában kell lennie, hogy hogyan lehet „kijönni” a fiatalokkal, szüksége van arra a tudásra, ami a felnevelésükhöz szükséges, és azt is tudnia kell, hogy hogyan kell õket etetni.

Régebben gyakran lefényképeztem a galambjaimat. Hát azt látni kellett volna, hogy milyen örömmel fogadnak, amikor a fényképezõvel léptem be a dúcba. Még csak nem is mozogtak a fényképezés alatt, sõt örömmel pózoltak. Azt mindig tudom, hogy hol ülnek a galambjaim, ezért nem kellett mást tennem, csak fognom a fényképezõt. Nem úgy néztek ki, mint akik el akarnak repülni. Persze a galambnak ez nem természetes, nem önmagától ilyen, nem önmagától kedveli a fényképezést. Ilyenné neveltem õket, mert tudom, hogy mennyire fontos az, hogy teljesítsenek, hogy tudják, mi vár majd rájuk. A dúcban úgy mozgok, mint a lassított felvétel. A galambokat pedig mindig nagy tisztelettel kezelem.

Ennek az, az eredménye, hogy amikor belépek a dúcba, az már magában felér egy jelzéssel a galamboknak. Nem kell a konzerves dobozzal zörögnöm, még fütyölnöm sem kell. Egyetlen egy pillanat sem megy veszendõbe azután, miután hazaérkeztek a versenyrõl!

És most már lehet, hogy megértik, hogy ez nem véletlen!

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.